Az egész testedet átjárja valami borzongató, mégis kellemes érzés. A szíved hevesebben ver, mint szokott. Érzed, hogy teljesen összeszorul a gyomrod, de ez valami jó. Valami olyan, ami miatt egyfolytában mosolyogsz, ami izgalommal tölt el. Egyre csak többet és többet akarsz ebből az érzésből, mert ez boldoggá tesz, ez nem olyan, mint amit általában a hétköznapokban érzel. Ez más, ez különleges.

De van egy bökkenő, mert ahhoz, hogy újra és újra magadénak mondhasd ezt az érzést, ahhoz bizony a régit, ami egykor ugyanezt a hatást váltotta ki belőled, azt el kell engedned és újat kell találnod, ami megint megadja neked a hőn szeretett bizsergést.

Ezt az állapotot, amit szerelemnek hívunk sok költő papírra vetette már, volt, aki megénekelte, voltak, akik megfestették, vagy valamilyen módon megformázták, alakot adtak neki, sőt a mondák szerint még háborúk is törtek ki miatta. Na de van egy csalfa természete ennek a varázslatos érzésnek, méghozzá az, hogy az idő múlásával, egyre inkább veszít az erejéből. Szépen lassan megszelídül, elcsendesedik, már nem bizserget annyira, mint addig, és a "rózsaszín köd", amivel ez a kis csalfa körbevett minket, az szépen lassan felszívódik. Szerelmünk tárgyát pedig elkezdjük olyannak látni, mint amilyen valójában, most már a szerelem, csak a jót átengedő szűrűje nélkül. Amikor ez megtörténik, akkor derül ki, hogy a "Az örökké szeretni foglak!" és a "Holtomiglan, holtodiglan...." csak üres szavak voltak-e, amiket mámor-ittasan mondtunk ki, vagy a valóság maga.

 Sokszor felmerül a kérdés, hogy a mai párkapcsolatok nagy százaléka miért megy tönkre vagy, hogy miért nem olyan vonzó már a házasság a fiatalabb generáció számára mint régen. Természetesen nagyon sok aspektusa van ennek a kérdésnek, de talán az egyik legfontosabb az az, hogy a modernkor gyermeke képes-e helyén kezelni a szerelmet, vagy annyira fontossá vált a pillanatnyi, intenzív örömök hajszolása, hogy nem tudjuk elengedni ezt az érzést és függőségünk oda vezet, hogy beáldozzuk a régi kapcsolatot annak reményében, hogy újra átéljük azt, amit a szerelem nyújtani képes a párkapcsolat első szakaszában?

A másik ember szeretete minden erényével és hibájával együtt

A mai társadalomban egyre gyakoribb jelenség, hogy amikor a "rózsaszín köd" eloszlik, az emberek inkább kilépnek a kapcsolatból, semhogy dolgoznának rajta. Sokan keresik az újdonság varázsát, a pillanatnyi eksztázist, a "szerelmesnek lenni" állapotot – nem pedig a másik embert, annak minden erényével és hibájával együtt. A szerelem kezdeti szakasza természeténél fogva múlandó. Azok, akik ezt nem fogadják el, folyamatosan új kapcsolatokat keresnek, amelyek újra és újra felkínálják ezt az érzést – ám sosem érik el a valódi intimitást és elköteleződést. Egy kapcsolat valódi próbája nem az első hónapok eufóriája, hanem az, hogy a felek képesek-e együtt maradni akkor is, amikor a tökéletesség illúziója szertefoszlik.

A hosszú távú kapcsolatok alapja a tudatos döntés. Az, hogy a másik embert nemcsak a legszebb,hanem a legnehezebb pillanataiban is elfogadjuk. A szeretet nem csupán egy érzés, hanem egy elhatározás: hogy a másik mellett maradunk akkor is, amikor már nem repdesünk a boldogságtól minden nap. Ha ezt felismerjük, akkor a szerelem nem egy múló varázslat lesz, hanem egy mély, fejlődő érzelem, ami túlmutat a kezdeti mámoron.

A kérdés tehát az: a másik embert szeretjük igazán, vagy a rózsaszín köd érzését? A válaszunk meghatározza, hogy képesek vagyunk-e valódi, tartós kapcsolatokat kialakítani, vagy mindig újabb és újabb illúziókat fogunk hajszolni.