Emlékszel életed azon pillanataira, amikor úgy érezted, hogy fel kell adnod? Hiába minden erőfeszítés, hiába minden próbálkozás, akkor sem fog menni. Elveszítetted a reményt és megtanultál együtt élni a tudattal, hogy ez ilyen, ennek így kell lenni, a világ nem foglalkozott veled és nem is fog.

Vannak olyan emberek, akik ezzel az érzéssel életük első pár órájában találkoznak először és nem csak azt tanulják meg, hogy egy adott helyzetben nem segítenek nekik, hanem azt, hogy ők soha senkire nem számíthatnak majd, hiszen soha nem is tapasztalták meg azt, hogy valaki ott van mellettük, figyel rájuk és az igényeikre.

2025. januárjában 260 újszülött maradt egészségügyi intézményekben, mivel nem tudták gyermekvédelmi intézetekben vagy nevelőszülőknél elhelyezni őket, számolt be róla a Népszava. A magukra hagyott csecsemőket születésük után speciális nevelőszülőknél kellene elhelyezni, azonban jelenleg Magyarországon nincs megfelelő számú ilyen személy, ezért alakulhatott ki az a szívfacsaró helyzet, hogy a gyermekek magukra maradnak a fejlődés szempontjából oly fontos napokban.

Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakember, fizikus és tartalomgyártó a Telexnek adott interjúban beszélt arról, hogy több olyan visszajelzést is kapott, amelyben arról számoltak be, hogy a kórházi protokoll szerint a "gyermekotthonos csecsemőket" (vagyis akik majd oda fognak kerülni) nem szabad szeretgetni, mert ha szeretgetjük őket, akkor hozzászokik és hagyni kell őket sírni, mert egyszer csak majd abba fogják hagyni.

Mikor meghallgattam ezt az interjút és elolvastam a mérhetetlen számú kommentet, ahol ugyanerről számolnak be az érintettek, azonnal össze szorult a szívem. Mindenféle szakmai nézőpontot félresöpörve, csak tisztán az emberi ösztönöket vizsgálva, teszem fel a kérdést, hogy lehet az, hogy nem engednek oda senkit, megvigasztalni azt a pici kis csöppséget, aki épphogy csak kilépett a világba és aki segítségért kiabál? Nem ismer még semmit és senkit, az, akire támaszkodhatott volna, létének első perceiben életre szóló traumát okozott neki és elhagyta. Minden idegen, minden szokatlan, minden félelmetes és ebben a világban csak annyit tud tenni, hogy sír, hátha valaki meghallja, hátha valaki reagál rá, hátha valaki segít. De nem! Nem, mert nem ez a protokoll! Mert még véletlenül megszokja! Mert még a végén elhiszi, hogy figyelnek rá és hát ugye arra nincs idő, nincs kapacitás, hogy egy gyerek lelkével is foglalkozzunk!

Ezeknél az árva kis teremtményeknél hamarosan beáll az úgynevezett hospitalizációs állapot. Ha magyarra akarnánk fordítani akkor azt mondhatjuk, hogy ez a szeretethiány betegség. Ez akkor áll be, amikor a csecsemő nem kap választ a külvilág felé leadott jelzéseire, vagyis nem reagálnak arra, hogy sír. Egy idő után felhagynak vele, mert rájönnek, hogy felesleges, senki sem fog velük foglalkozni. Ez azt is jelenti, hogy az a kis ártatlan lélek feladja, magába fordul és már nem reménykedik, ugyanis addig amíg legalább sírt, addig reménykedett abban, hogy van értelme jelzéseket leadnia, van remény arra, hogy valaki foglalkozzon vele, de amint elhallgat a reménye is elfogyott.